Még mindig nem értem, miért blogolok én, ha már a frász kerülget a gondolatától, hogy mások elolvassák, most éppen a szüleim. Jófejek, imádom őket, múltkor anyával milyen remekül be is csíptünk... ^^ Viszont mikor kicsúszott a számon, hogy Anyuci, én bizony blogolok, hogy olvasd, mi történik velem odakint, rögtön a szám elé is kaptam, merthogy ráharapott. Illusztráljam fotókkal, minden nap írjak, heh, mikor, miközben Skype-olunk? ^^' Szóval majd csinálok nekik egy külön blogot, hadd örüljenek, mondjuk a régit, mert nekem régi blogom is van, bizonyám. (Ezzel indítottad ezt az oldalt, gyógyegér! ^^')
Szóval azért írok, mert addig is csillapítom a magamutogatásom, ha valaki rám néz, arra, amit írok, már simogatja is az egóm, megkezdi a hallatlan erotikus mesét, amit aztán egy életen át emleget, vagy legalább a következő válságig, amikor elfelejtem, hogy egyáltalán írok én valamit, valahova.
Micsoda véletlen, épp erről is van egy jó sztorim. (A blogolás egyébként azért fárasztó, mert nem írhatsz le mindent, szelektálni kell, egy mondatról akár két élmény, folytatás is eszedbe jut, és akkor bökj rá az egyikre, tudva, hogy a másikat ebbe a postba már nem fogod tudni beleilleszteni, ha megfeszülsz sem...)
Feladtam a mesélősködést, töröltettem a profilt, mert figyelmeztettek, hogy esetleg dolgozni is kéne. Pedig azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán staff voltam. (Ingyenreklám: Naruto Gundan, mert megérdemlitek!) De tényleg, az oldalt annyi év után nem tudnám ott hagyni, de nehezemre esik már egyáltalán játszani is, nemhogy mesélni, nem is szólva arról, hogy mindjárt sulc. Igazából nagyon, nagyon várom, és nem csak azért, hogy legyek már kint és essek túl ezen a cirkuszon. Pakolás, szelektálás, mit-vigyek-és-mit-ne dilemmák, bőröndökön fekvés, mert máshogy nem fér be a tömérdek cucc...
Hogy is van, repülőre húsz kilogramm csomaggal engednek fel fejenként? Kapásból túlléptem. Rengeteg háztartási cókmók, öblítő meg mosószer literszámra, füzetek és instantkaja huszonnégyezer forint értékben (anyás! o.O), meg kétszekrénnyi ruha, amiben így sincs benne három kabát, amit még mindenképpen vittem volna. Anya már ennyi után kezdett fellélegezni, mondom, még hátra vannak a tankönyvek, a kötelezők meg a szórakoztató irodalmam. Ó, hát azt lerendezzük egy kis hátizsákkal, azt mondja.
Hát nem. Mikor három részletben nem tudtuk lehurcolni csak a tankönyveket, kicsit kezdett már kétségbe esni. Aztán csak pakoltam, pakoltam le a könyveimet a polcról, amiket még nem olvastam, pedig tavaly karácsony óta ott vannak, és majd most...
Mégis itt a pánik. Valami fontosat itthon hagyok, úristen, hogy fogom pótolni, mikor fogok rájönni, hogy mi hiányzik? Talán mégis el kéne vinni a két évvel ezelőtti füzeteimet, hogy visszalapozhassak? De azok hol vannak? És anya, beraktad a furulyámat?! (Jaja, Kittyke újra furulyázni fog, bár a könyvét nem találta meg hozzá, amiben a fogások vannak, sebaj. Majd énekel, azt úgyis jobban tud. Wáo, van valami, aminél még az is jobb, ha én éneklek! :D)
Beszéltem végre G-vel is. Még mindig a buszon ül, csórikám, szenved nagyon, pedig neki csak egy nap oda meg egy vissza. Úgy tervezem, átalszom az utat, a párna a laptopom lesz, hogy addig se birizgálja a nép. Szegény Jónás The Second rémesen allergiás a rossz filmekre. o.O
Ó, még írok, egyelőre elég volt. In medias res, mint mindig. ^^
Ezúton szeretném megköszönni a blogangyalnak, Rékának, hogy addig biztatott Twitteren, hogy már a negyedik bejegyzést is megírtam. Félelmetesen jól ír. Komolyan. És az utolsó vágy... ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése