Nem, sosem.
Nem leszel boldog attól, hogy a Facebook-on már huszonhatszor átpörgetted az összes Besenyő beszólást, megnézted az összes röhejes Mónika Showt, mert akkor még az ablakon is kiugrasz, miután a buksid nyoma már átöröklődött a falra, meg sajna attól sem, hogy megölelgeted az új, gigantikus plüsstigrised, amit spontánabbul már nem is vásárolhattál volna. Attól sem leszel boldog, ha sulcból hazajövet látod, hogy SMS-t kaptál, mert úgy is kiderül, hogy nem attól, akitől szerettél volna. És egyáltalán, el van cseszve az egész.
Mert magadhoz képest tök normális voltál, mikor felkeltél hajnalok hajnalán, majd kiléptél az ajtón, mondván kezdődhet a hét legidegőrlőbb napja, aztán még a harmadik órán sem aludtál be, csak egy kicsit, szóval nagyjából túl vagy a holtponton. Csakhogy aztán jön a délután, az újabb kritikus két óra, amin átdeformálódsz élőhullává, és úgy is maradsz, míg valaki fel nem ébreszt, hogy most már haza mehetsz aludni, vége a napnak. Utána pedig elkezdesz blogot írni és nem tudsz felállni az utolsó reményedért, a teádért, mert írnod kell, az meg túl messze van. Hát komolyan, élet ez?!
(Felálltál a teádért és rájössz, hogy túl hideg. A földhöz csapnád, de annyira azért mégsem vagy kész. Úgyhogy ismét fal a fejbe, fej a falba.)
Amúgy jól vagyok, köszi. ^^ Jobb életem nem is lehetne, de nekem nem elég, mert Ő nincs itt. Telhetetlen, az vagyok. Van teám, van házi feladatom, van tigrisem, aki akkora, mint én és hazafelé külön repjegy kéne neki, de nincs, aki engem ölelgessen, csak úgy. Nincsen, csak tömeg, meg üvöltő hiphop.
Nem igazán blogra való a többi gondolatom. Majd írok a végkifejletről.
Megyek enni. és meghízom. Nem kell félni, az emelet egy hét múlva beszakad alattam, de a repcsi még elbír, úgy ahogy... ^.^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése