Nyűgös vagyok, éjszaka van, nem alhatok. Kávét döntök magamba és félek, rettegek. Magamtól és attól, hogy bomba leszek. (Tudod, amit megpiszkálsz és robban, és akkor vagy megmurdalsz, mert felrobbansz, de azért azt most nem, vagy csak nagyon rosszul jársz.) (Bocs, érdekes rész volt a sorozatban...) Félek a húszórás autóúttól, attól, hogy nem fogom tudni végigaludni, hiába alig aludtam egész héten és most egész éjszaka fent leszek. Mert eldöntöttem, így azért még mindig egy kicsit optimistábban tekintek előre.
Nyilván a szobatársamnak is megköszönhetem a segítséget, nyilván direkt bosszantott fel, hogy a vérnyomásom se hagyjon eleve aludni, vagy mi. Nem szeretnék annyira dobálózni, mert a vérnyomás komoly dolog, olyannyira, hogy én tönkreteszem egy laza mozdulattal, a bioritmusommal egyetemben. (Amúgy nem, jólány vagyok, bárhol képes elaludni, kivéve, ha nyűgös, vagy ha felbosszantják, márpedig egyelőre mindkettő ismerős.)
De legalább utána láthatom a cicám, a kis tesóm. Nagyon hiányoznak, és anya is, de most rá is megsértődtem. =P (Nem, csak jó mondani, mert ugyebár mindenki hülye, csak én vagyok egy kikúrt repülő. ^^') Mehetek kórusra, játszhatok a színpadon, a szerelmemen, pöröghetek, nem kell unatkoznom, nem kell folyamatosan egy embert látnom, hallgatnom. Egyfajta rohadt szabadság fog a nyakamba zúdulni, pedig összességében sokkal kisebb, szűkebb lesz, mint eddig volt - ahol éppen ellenkezőleg, semmit nem kellett csinálnom és senki nem cseszegetett tanulással, meg azzal, hogy nem úgy alszom, mint a normális emberek.
Továbbra is tartom, sőt a tétet is duplázom az igazamért: sehogy sem lesz jó. Ha megfeszülsz sem. ^^
És ami még fontos, hogy az optimizmus egy szar dolog, mert sosem akkor jön, amikor kéne. Még a jó dolgokra is rossz az esély.
Otthonról jelentkezem majd.
Puszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése