Most már nagyon érzem. Egyfolytában azon kattog az agyam, mi lesz szeptembertől. Mérgezett egér szindróma, időegyeztetések, hisztik, kávé, kávé, tea. Narancslé. Fánk. Bármi, ami kicsit változatosabbá teszi a napokat. Mert nekem nem a tanulással van bajom, abba már kezdek beletörődni: muszáj lesz. Sokkal inkább a monotonitástól. Mindennap ugyanakkor kelni, bemenni az órákra, ugyanazokat a tanárokat hallgatni, ugyanazokkal összezárva lenni. Negyvenen.
Számolgatok, mire mikor lesz időm, hogy fogok tanulni, egy héten hány különórát vállalhatok, hány liter vizet iszom meg egy nap. Komolyan, ezen is gondolkodtam. A tolltartómat pakolászom, meg a táskám, pedig a tankönyveim nincsenek is még meg.
Fura lesz most rögtön velük kezdeni. L-lel megint egy osztályba járni, minden reggel találkozni. Ugyanakkor már várom, hogy mehessek énekkarra, színjátszó próbákra, már most írom a fejmosós szövegem arra az esetre, ha már megint lustulnának. Utálom a lusta embereket. Ha valaki megkérdezi tőlem, melyik tulajdonságot utálom a legjobban, hát azt. Most arra a hülyén lustára gondolok, akinek nem tűnik fel, hogy csak vegetál, hanem ellenkezik, ő bizony tevékeny, elfoglalt ember. Szóval vicces lesz velük. Nehéz lesz túlélni. De tavaly év elején is ezt mondtuk. Sőt, idézem L-t: "Szívem, hatalmas szívás lesz, nem fogjuk túlélni!!!" Ezt az első nap után írta meg nekem, mikor megkapták az órarendjüket, én meg már Orleans-ban rajzoltam a térképet. Annál rosszabb csak nem lesz... :)
(Nesze, most optimista voltam. Egészen szinte.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése