2011. szeptember 22., csütörtök

Tépett narancshéj

Szarul vagyok. Hivatalosan. Testileg-lelkileg ilyen ramatyul nem voltam még premensi alatt sem, és egyáltalán, mióta tart a sulc, és egyáltalán, előtte hát persze, hogy nem voltam még csak rossz kedvben sem szinte. És most de. Nem elég, hogy a zagyam tele van takonnyal és nem tudok énekelni napok óta, ergó minden feszültség gyűlik bennem, most még az egómon is csorba esett. Mert egyszerűen nem vagyok okos. Igazából tudom, hogy de, csak ennyi momentán nem elég. Miért megy másnak olyan gyorsan és nekem miért nem? Miért van másnak ideje élni is a tanulás mellett és nekem miért nincs? Ilyen és ehhez hasonló kérdések nem hagynak nyugodni.
Anyum, a drága megengedte, hogy ma itthon maradjak, áldom érte a nevét; de az, hogy így is felkeltem nyolckor, majd kilen óta megint csak güzülök, az kiborít. És most már nem azért, mert nem érthető az anyag, egyszerűen csak annyi infó van bennem, hogy egy mondatot harmadszorra sem értek meg. És rohadtul félek, mert nem tudom, hogy fogom így bírni az évet, kezdve attól, hogy nincs időm, odáig, hogy már motivációm sincs, mert esélytelen vagyok.
Most, hogy ezt írom, érzem a túlzást, persze - de amikor görnyedek a kutyatál fölött (így hívom a fölösleges anyagot, amit már harmadszorra tanulok négy év alatt, de soha nem lesz szükségem arra, hogy tudjam is) és nem tudok megküzdeni vele, kiakadok.
Holnap nagyon csúnyán elmegyek partizni. (Ilyen állapotban? Levegőt se kapsz, kisanyám... -.-')

És a telekre is most mennek utoljára, én pedig itthon maradok, hogy pihenjek, hogy legalább szombaton kialudjam magam, meg hogy utána tanuljak. És mert úgy is csak hisztiznék egész hétvégén, azt meg jobb egyedül. És mert nem akarok búcsúzni. Nem akarok megválni attól a kis (nem is annyira kis) háztól, ahol a nyaraimat töltöttem, eleinte még pelusban. Aztán a kedvenc fürdőbugyimban, sárga volt és lila masnis, imádtam. Azután fekete pólóban, hogy senki ne lássa meg a hasam. És légyszemüvegben. Homokozólapáttal, könyvvel a kezemben. Félek tőle elbúcsúzni.
Azért apukámnak is köszönöm, mert hozott nekem újságot, bár elolvasni nem lesz időm, de nagyon hiányzott. És hozott parfümöt is. Még ha nem is maradt beszélgetni és még csak azt sem tudja, mit tanulok. De nem baj.
Csak várom a hétvégét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése