Nem értem őt, sosem értem igazán. Pedig nem bonyolult - elvégre pasiból van, - és mégis, a kedvenc ellenségem. Imádom a csatákat, amiket vívunk egymással, csendben, mikor messze vagyunk egymástól és nyíltan csöpögni - SMS-en keresztül szeretni egymást, életemszerelme, kicsimmanómdrágaságom - nem szeretnénk, na akkor játszunk ilyeneket. Amikor együtt vagyunk, akkor meg azért vitatkozunk. Vele tudok olyan hülyeségeket megbeszélni, mint a guillotine, vagy a falon lévő kép ferdesége, könnyed elalvás előtti téma. (Nem olyan könnyed, mert Kitty megijed: ha a kép ferde, biztos valaki tett róla, hogy az legyen -> GYILKOS!)
És most sír a szája. Tegnap az enyém, ma az övé, és egymás után borulunk ki, amely következtében még jobban utáljuk egymást és senki nem tudja, mi van.
Hál'istennek pénteken találkozunk, szerintem viszek neki egy csokor banánt és nem szólok hozzá, amíg meg nem eszi mindet.
Értelmesebben szerettem volna írni már megint, de ez a bizonytalanság, a hiány (anyuci hiánya), a 23:58 és a kötelező olvasmány tényezői vajmi erős gátat vernek közém és a gondolataim áttekinthető rendszerezése (kopott könyvtári cédulái) közé. Szóval így élünk mi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése