Az a baj, hogy nagyon női agyam van. Pedig nem ártana egy kicsivel még több józanság. Az a baj, hogy az egész napos, hetes hangulatom meg tudja határozni, hogy kelek fel hétfőn. És az is baj, hogy néha meg nem, mert változik a kedvem, folyamatosan. Nagyon nehéz kordában tartani az egyéni kis érzéseimet, amit érzek, az látszik is. És harapok. Vagy elfojtom, akkor meg rosszul vagyok. Ezért is írok ide. Csak itt is visszafogom magam, hogy tűrje a nyomdafestéket, hogy ha valaki idetévedne, ne fusson el rögtön, ilyesmi.
Most azért nem olyan rossz a helyzet.
Csak érzem, hogy valami már hetek óta nincs rendben. Persze egyre jobb, hogy végre kialszom magam. (Jut eszembe, milyen vicces volt felkelni tízkor és rájönni, hogy még csak kilenc van! Ezt szeretem. Még ha az időérzékemet el is rontja, a sötétedés, az értelmes, de pihentető tevékenységek sora, sőt, elértem oda, amikor már gyanús, ha úgy igazán jól érzem magam, ha nem kattogok semmi hülyeségen.)
Na persze mégis kattogok. Nem tudom eldönteni, dühös vagyok, szomorú vagy csalódott. Azt végképp nem tudom, miért. De vannak kétségeim, és én azokat nagyon nem szeretem.
Rajzolnék, írnék, festenék. Kiadnám magamból, amit látok, hogy megtudhassam, mi van alatta, de elfogytak az eszközök.
Hiányoznak az ölelések. Nagyon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése