2011. november 5., szombat

Bíborvörös


Hát megint itt volt. És megint elment.
Az öröm, mikor meglátom a pályaudvaron, megragadom a táskája egyik fülét, visszük ketten, úgy igazán nem nehéz, mikor ledobja a szobámban (az ő saját kis sarkában, ahányszor rendezgetek, neki mindig fenntartok egy négyzetmétert), mikor megisszuk a teánkat - az újra találkozás öröme. És amikor az utolsó nap, mondjuk vasárnap, ha csak hétvége van, vagy most például pénteken, mert így osztottuk be az időnket, úgy kelünk fel, hogy ma vége, és egész nap felváltva vagyunk letörtek, mert kicsit egy varázs törik el bennünk minden alkalommal, a búcsú bánata. De ez csak azért ráz meg, mert mindketten pesszimista emberek vagyunk. Jó egymás vállán sírni.
Akár szó szerint is.

Az utóbbi nyűgös heteket csendben elmondtam neki. Könnyeztem, ő pedig addig ölelt, míg meg nem nyugodtam. Aztán újra. És utána beszélgettünk, sokat, mindenféle lényegtelen dolgokról, mert van, amit mással nem lehetne ilyen higgadtan megvitatni. A rengeteg agymenés, a zsibbasztó, ám annál kellemesebb vigyázzban alvás, a nehézkes reggel, mert bizony van ember, aki még nálam is többet tud aludni.
Bóbita búcsúlevele, rajta is pityeregtem. Ma viszont, mikor úgy elanyátlanodtam, mikor elment a vonat, vele ittam. A fenti kis ház hangulata, a bolond emberek, a közvetlen tulaj, a gépészek, a spicces csajok, a semmiből megjelenő osztálytársaim. A hideg illat, mikor kimegyünk józanodni. A kályha, mikor bemegyünk. (Még a fülfájás is elmarad.) Az új emberek, jaj, őket mindig nagyon szeretem, most különösen, ilyenkor nagyon örülök nekik. :)

Ha valaki csodálkozva megkérdezi, nem nehéz-e, hogy ilyen messze van a barátom, azt mondom, nem. Legyintek, mert már megszoktam. (Ha mégis hiányzik, az az emberi természetemmel és azzal járó ösztöneimmel magyarázható.) Azt mondom, bőven elég egy pasit kéthetente látni, több időnk amúgy sem lehetne egymásra. Ezt persze hisztisebb időkben cáfolom, de összességében nem csak beszéd a vakvilágba.
A brazil mangóvirág gyertya, a spicces zsibbadtság, az, hogy leülök és nyugodtan írok, sőt, még csend is van, kivételesen zene sem megy - ezt a fajta magányt szeretem. Hiányzik, persze, nagyon.
De így titkon mégis élvezem a csendet.

4 megjegyzés:

  1. Száznyolcvankettő. Két és fél óra sihuval. Bevállalható, csak nem egyszerű egyeztetni, tudod. :)
    Bóbitaaa. :) Nem kell szomorúfejecske, vidám, erős nők vagyunk. Csak néha jó sírni. Ugye? :)

    VálaszTörlés
  2. Erősek. Muszáj annak lennünk.:)

    VálaszTörlés