2012. november 28., szerda

Hijo de la Luna


Érett már ez a bejegyzés. Csak tudod, mikor összecsap benned egy csomó minden, akkor nem tudod eldönteni, hogy a jóról, vagy a rosszról írj. Mert ha a jót írod le, mindenki örül, de olyan, mintha becsapnád magad. A rosszra viszont nem akarsz emlékezni. Persze így is becsapod magad egy kicsit.
Van zöld teám, egészen barna tőle a bögrém már, szegény. Benyomtam két kávét is nem olyan rég és holnap  kezdődik a Mikulásvonat! (Ahogy ezt leírtam, felhívott a szervező tanárunk, hogy holnap nem indul első vonat, elég tízre kiérni, de azt mondta, ha nem tudom egyedül feldolgozni ezt a tragédiát, ad egy pszichológus számot. Meggondolom. ^^) Imádni fogom azt a három napot, még ha kevés is, főleg így, még egy vonattal kevesebb is, és biztos vagyok benne, hogy én ezt megérdemlem. Hogy ugrálhassak a hidegben, berekedhessek és annyi kis kölyköt szórakoztassak. Imádom, imádom. Nem fogom hagyni, hogy bármi kizökkentsen, még az sem, hogy mindenkinek az én szombataimra fáj a foga. (Ha ez a helyzet nem változik, bekeményítek és már csak azért is gondoskodom a szombat reggeli használhatatlanságaimról. -.-' Úgy kell nektek. :D)
Elkezdtük a bevonuló táncot is gyakorolni a kampányhoz, három próba alatt összehoztunk tizenöt másodpercet, és erre roppant büszkék vagyunk. Ha tűrhetően sikerül elpróbálni, mindenki tapsol, és az olyan jó. :)
És ezen kívül sok jó történt még, ami tulajdonképpen kompenzálja is azt a szűnni nem akaró érzésemet, hogy engem senki sem szeret: hétvégén szalagavatón voltunk - többek között. A kedvesem úúúgy megtáncoltatott,  nagyon jól éreztem magam. És L arckifejezése az osztálytáncuk alatt - felbecsülhetetlen. És a jövő hétvégén bizony elmenekülök innen, nagyon várom már. És új plátói szerelmem van. Részletek később. *-*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése