Pánik

Rinyálós poszt, menekülni ér.

Nagyon nehéz most írni. Nem vagyok tisztábban magammal, ez most az az elmélkedős poszt lesz - hátha segít az, ha leírom. Pedig félek is, nem ez lenne hozzá a megfelelő hely. Be kár, hogy nincs, aki meghallgat!
Tele vagyok negatív energiával és ez nagyon befolyásol. Ha tegnap féltem a mától, akkor bizony úgy kelek fel, hogy eldöntöm: ez a nap rossz lesz. És tényleg az, még ha reggel mosolygok is, harmadik órától kezdve rohamosan süllyedek. Tudom, hogy egy csomó minden fejben dől el és így esélyem sincs.
Pedig mantráztam magamban egész nap: nem lesz gáz, csak odaképzelem, hogy utálnak, hogy buta vagyok, hogy csúnya vagyok, gondoltam mindenféle motiváló dolgokra, okos emberekre, akik a vidámságot hirdetik, és bár a jókedvet a nap néhány órájában be is tudtam engedni, jött vele a félelem.
Borzasztóan félek. Féltem beülni az autóba, aztán féltem négyesbe váltani, pedig előtte úgy imádtam száguldani! Rettegek, hogy másodjára sem engednek át, hogy költöm a szüleim pénzét, hogy eddig mindenki másnak sikerült elsőre, mi van, ha nekem most sem? És félek másoktól is, mert úgy érzem, hogy utálnak, gúnyolnak, szinte hallom.
És akkor én is utálok mindenki mást, mert mégiscsak küzdök, tétovázom: az ő hibájuk, vagy az enyém?
Ma többször olyan volt, mintha más beszélne helyettem, sőt, a hangom sem a sajátom. Meggondolatlanul, csak úgy kiestek belőlem a szavak, aztán még én gondolkodtam, hogy ezt miért mondtam? Az énekem tragikus. Nem olyan fülsértően hamis, amitől eleve tartok, most nem olyan volt. Ma csak erőtlen volt és nagyon, nagyon idegen. Csak az ordítás megy, de még az sem esik igazán jól.
És tudod, hogy mi vagyok még? Kövér. Lehet, hogy a ló másik oldalára tértem át a fogyókúrával: eredetileg szerettem volna néhány kilótól megszabadulni, hogy még elégedettebb lehessek, jobban tetsszen, amit a tükörben látok, és bár van eredménye, mert látom, meg mutatják a ruháim, most valahogy különösen utálom magam. Nem merek enni, mert már egy szelet kenyértől visszaesnék olyan magasra. Számolom a fogyasztható szénhidrátok grammját, annak a felét fogyasztom: mandarint eszem iskolában, itthon meg két szál virslit. Néha már a reggeli teától is bűntudatom van, amit anya csinál, ezért mindig tartalmaz édesítő szert.
És persze mozgok, de kinek van hozzá kedve, amikor fél, hogy fölösleges az egész?
Miért veszik el tőlem a színpadot, ahol jól érzem magam és miért teszik pokollá annak öt méteres körzetét? Ma játszhattam: két másodpercig játszottam a tekintetemmel, amiről úgy éreztem, jobb nem is lehetne - mire eltakartak. Tudom én, hogy porszem vagyok, ez éppen már csak a kiegészítés.
Valahogy így érzek most.