Strange like me

Hát létezik? Létezik az, hogy ennyire vidám legyek, hogy ne tudjanak kizökkenteni a kis mesevilágomból, hogy ne tudjanak elég nagy hülyeséget mondani ahhoz, hogy felidegesítsem magam, hogy ne tudjak olyan fáradt lenni, hogy ne érezzem jól magam a tanfolyamon, és hogy mindezt féljek leírni, mert még elkiabálom?

Egy kibaszott fekete-fehér film az életem.

Csak remélem, hogy a főszereplő olyan, mint Hepburn meg Monroe összegyúrva, hogy csodaszép zenéje van, hogy  filmbeli én magabiztos és tud énekelni és héj, remélem, hogy ő is olyan boldog lenne, mint most én vagyok.

Bécs fantasztikus volt, gyönyörű a város, nagyon élhető, a vásár járhatatlan, de a puncs isteni, vadásztam bögréket, most körteteát kortyolok belőlük. És nem zavart, hogy nincs velem. Hogy nem mondott igazat, amikor lemondta az utat. Gondoltam rá, mikor átmentem Budapesten, képzeletben még integettem is neki és nem tudtam hibáztatni azért, mert nem engem választott.
Dánia. Megnézném magamnak. Nem tudom hova tenni, még mindig nem. De olyan jól esik a figyelme! És lehet, hogy túl naiv vagyok, meg "miért bízol benne, lányom?!", meg vigyázz magadra, ne igyál annyit, maradj itthon.
Nem.
A különös telefonbeszélgetések, a vívódás, hát ilyen lehet egy hercegnő élete. Pont ilyen. Még egy kicsit azt sem bánom, hogy mindenki utál, hogy a barátnőm szúr hátba a legjobban, igazából rajta is csak nevetek. Nevezz gonosznak.
És elértem a kitűzött testtömeget, ennek örömére bedobtam az évi kínaimat, nem ízlett. És most még a holnapi matek témazáró sem borzaszt eléggé.
Annyira szeretném, ha ilyen boldog lennék sokszor és csak keveset kéne sírni...