Khaos

Káosz, még mindig az van a fejemben. Leboxoltam magammal rengeteg mindent, beengedem a jókedvet, az örömöt, elfogadom, mosolygok - aztán spontán megjelenik ez a görcs odabent és nem tudok vele mit kezdeni. Annyival egyszerűbb lenne utálni! ("Az idő úgyis begyógyítja majd.") De én nem akarom az időre bízni, nem akarom utálni, mert utálnám így zárni ezeket a fantasztikus éveket. Nem tudom, mi legyen. És ez, természetesen, nagyon megrémiszt.

Félek egyedül maradni a gondolataimmal. Hallgatom az embereket, nyűglődöm néha, rengetegszer nevetőgörcs jön rám, de az a legigazibb, amikor lefoglalnak. Egy csehóban, a nagyszünetben, de leginkább a színpadon. Az a csoda tart most életben. Ez a kihívás, a szenvedély, a zavar, a nevetőgörcsök, az ijedtség, a küzdelem, ez kell, és ilyenkor néhány órára nem érdekel a hülye fejem, mert néhány órára ösztönlény lehetek.
Még őszintén, semmit sem tudok. De szeretném élvezni a tavaszt. És már megígértem magamnak, hogy ez lesz életem eddigi legjobb éve. (Aztán a következő, aztán az azutáni. Innen csak egyre jobb lesz, komolyan.)
Külön köszönet B-nek, aki tudtán kívül nagyon sokat segít a talpra állásban, S-nek, aki meghallgat és lefoglal, V-nek, akivel bedobtam ma egy hatalmas tál kínait...
És ordítok a további segítségért, mert ez most nem biztos, hogy menni fog egyedül. (De, muszáj lesz.)