Lehetek én is

Ehhez a dalhoz osztályfőnök ragaszkodott, énekeltük a ballagáson. Az utolsó osztályfőnöki órán elmondta, miért. Mert lehetünk mi is. És mert mi vagyunk.

Szóval elballagtunk. Botrányos volt, mármint a ballagás. Sírtunk, és nem a meghatottságtól. De túl lettünk rajta, és utána a vacsora - még úgy is, hogy B nem jött el - mesés volt. Nem is gondoltam, hogy ekkora nagy a közeli rokonságom és hogy mind hoznak ennyi virágot, kedves szót, mosolyt, kiöltöznek a kedvemért, még a botrányos ballagásomat is végigülik valahogy, igaz, ők a friss levegőn, mert miért is nyomorognának bent. Igazuk volt.

Szóval elszállt. Minden évben ír valaki ilyet, de hát kell most, ide, helyben, főleg, hogy nem írtam már a szerenádról meg a ballagásról sem. Pedig azok, naaa, azok!
End of another era.
Hat év velük. Mostanra már épp csak meztelenül nem láttuk egymást (bár ki tudja...), talán meg sem lepődnénk, ha egy nyári búcsúbulin mindenki ledobná, ami van. Sírtunk, nevettünk, tanultunk, nemtanultunk. Voltunk klikkek, aztán megnyertük a kampányt együtt, közösen, voltunk förmedvény helyen osztálykirándulni, meg voltunk kétcsillagos szobákban is. Volt éjszakai fürdő, hajnali zombiság, buszban alvá,s, hangos éneklés, "maradjmárcsendben", "nemmaradok", aludtunk a padon órán és szünetben, éjjel tartottuk egymásban a lelket, kocsmáztunk, elbújtunk az iskola mögött rágyújtani, aztán negyedikben már szemtelenül...
Igen, mondják, mindig van tíz ember, akinek nem emlékszel majd a nevére. De a maradék harmincra biztosan. Összeborultunk sírva, kiabáltunk egymással nevetve, volt pofon is, repült a fizika könyv, körbeadtunk üveget, ásványvizest. És volt pizsama, troll tanárok, "idefigyeljmegverlek".
"Figyi, csillagvirágszál!" és "Ember! Ez itt a munkahelyed!" Mondatok, amiken csak mi nevetünk.
Ezt jelentette hat év.

Ugyanakkor nem bánom, hogy vége - már csak azért sem, mert a búcsú nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, meg úgyis lesz még érettségi, fövünk még együtt a napon, aztán, reméljük, úgyis találkozunk még. Ugye?
De vár még a következő is. Meg utána a következő. És reméljük, hogy azután is még valami. Fogjuk is egymás kezét, meg nem is. Mi is vagyunk, meg mi is lehetünk. Izgat, rettentően. Az érettségin meg átrágjuk magunkat valahogy. (Ugye? Ugye.)