2014. február 24., hétfő

Unilife 1.

Nem bírom magamban tartani.
A cím nem biztos, hogy teljes mértékben tükrözi a valóságot, de azért mégis. Az egyetemistaság egy életérzés, tudtam már korábban is, most meg, hogy benne vagyok, főleg. Mindazzal, hogy nem alszunk, hogy utáljuk a vizsgaidőszakot (bár én továbbra sem érzem annyira borzalmasnak, mint mindenki más), és a pénzünkkel való gazdálkodással. Ez utóbbi témakörben szeretnék most írni, mert éppen most vagyok túl egy kisebb sokkon.
Szóval éppen alattam van egy Spar, így magas labda, hogy ha le kell szaladni valamiért, oda suhanok. Egyébként nagyon szimpatikus az egyik pénztáros, úgyhogy már csak ezért is előnyben részesítem, meg egyáltalán, tök jó, mikor lehetetlen időpontokban tele van pólós egyetemistákkal az üzlet, mindenkinek maximum két termék a kezében - érdekes szociológiai tanulmányt lehetne ott folytatni.
Na de, gondoltam, meglepem magam egy üveg lekvárral, mert addig hánytam-vetettem magamban a dolgot, hogy a kedvenc rántott sajtomat, ha már eddig kibírtam, hogy ne faljam fel, bizony nem fogom lekvár nélkül fogyasztani. Majd csak találok olcsón, gondoltam. Leugrottam a Sparba - tudom, hogy drágább a többinél, de a saját márkásak között ki lehet fogni értelmes árakat, az a tapasztalat. Meg ezzel együtt is szeretem valamiért, jobban, mint mondjuk a Tescot, ami egyébként szintén nem lenne messze, csak ugye a lustaság...
Szóval megtaláltam a lekvárokat: 100 meg 200 grammok 840 forintért, én nem tudtam eldönteni, hogy a szemem káprázik, vagy ez tényleg normális, de piszok mód megijedtem. Mégsem lesz lekvárom?
Aztán realizáltam, hogy az a diabetikus részleg, még lehet remény más lekvárt is találni, hurrá - meg is leltem a saját márkásakat, gondoltam, ez már jóval barátibb lesz. Ugyanakkora kiszerelés már 730 forintért. Még mindig rengeteg, főleg, ha egész hétre egy ezrest szántam magamnak össz-vissz, ebbe pedig bele kell kalkulálni egy kocsmázást is. (Hátigen.)
Már kezdtem feladni a reményt, mikor még egy utolsó pillantást vetettem a diabetikusokra, hátha tényleg csak a szemem káprázik. És láss csodát, meglett a kívánt 300 forintos lekvárkám, a többi mögé becsúszva, szélen, a sötétben, egy másik polc által is fedve. A címkék közül egy látszott, a másik olyan árat hirdető becsúszva az előző mögé. Még ha a címkét látja is az ember, azt gondolná, hogy a termék elfogyott, és ha nem is, nagyon nehéz beazonosítani a neveket, ugyanis az üvegen más van feltüntetve...
Én nem akarom lehúzni a Spart, mondom, hogy szeretem, és biztatok is mindenkit, hogy nézzen szét benne, ha arra jár, mert lehet nagyon jó dolgokat is találni pénztárcabarát áron. Csak azt mondom, hogy nagyon meg kell nézni, hogy mit veszel, főleg, ha célirányosan, kevés pénzből szeretnél vásárolni. Ott van az, csak eldugták.
Azt hiszem, nagy lépés ez a felnőtté válás felé. Mármint, hogy megismerkedem a polcok marketingjével, meg pszichológiájával, meg minden.
Mordon professzort idézném: "Lankadatlan éberség!"

3 megjegyzés:

  1. Egy dolgon akadtam le abból, amit írtál, de úgy, hogy nem tudok mellette szó nélkül elmenni. Te tényleg lekvárral eszed a rántott sajtot? o.O

    VálaszTörlés
  2. Te nem lekvárral eszed a rántott sajtot? :O Egyébként rántott Camambert volt, amit úgy tudtam, mindenki lekvárral eszik. De a sima rántott sajtot is azzal szoktam. Ha van áfonyás. Ennek majd szentelek egy postot. :D

    VálaszTörlés
  3. Talán most, hogy mondod, egyszer ettem rántott sajtot lekvárral valami étteremben. Annyira nem is volt vészes. De nem, általában nem lekvárral eszem. Eszembe se jutna magamtól azzal enni. Talán a mi bolygónkon nem így szokás :D

    VálaszTörlés