Még mindig nemnormális

Sajnálom, de én továbbra is utálom az embereket. Nyilván velem van a baj, mert egyszer bújós vagyok, másszor meg egy métert mindenkivel... persze, hogy gyors egymásutánban. De ha minden porcikám azt kéri, hogy maradj távol tőlem, akkor mindenkinek jobb, ha távol maradsz. Köszönöm.
Ha meg én közeledem és más nem akarja, elvárom, hogy maga is megmondja. Ez a kommunikáció alapja köztem és köztetek. Pompás.

Tudom én, hogy egy idegesítő, nagyképű 'csa vagyok. "Te milyen egy unalmas p*csa vagy!" Megkaptam, és hát igen. :) Nem ellenkezem. Csak ne faggass.
És akkor a tegnapeste. Hátigen, köszönöm mindenkinek. :)

Arra is fény derült, hogy miért mindenki engem talál meg a bajaival. Anya megfejtette. Tőle ered, mert ő egészségügyis (a legjobb gyógytornász kerek e világon, én tudom <3), és szegény tényleg nem tud úgy lemenni a boltba, hogy Marinéni hátfájását ne kelljen végighallgatnia. Nekünk ez jutott. És azt említettem már, hogy imádom anyum? :) A legjobb fej, barátnő, meg minden. Nem pre-anyáknapja. Inkább utó-másnaposság és köszönet, hogy egyszerűen megértő.
A többieknek meg bocs. Amit egy kicsit jobban leszek, vége lesz ennek a pokoli időszaknak (helyretesznek, de psszt.), majd kommunikálok újra és meghallgatom a bajotokat, és mindenki más utálhat szabadon, bár szívük joga, azt most is megtehetik. Akár már egy méter messziről is.

"I wait for the storm."