The air I breathe

Simon Márton: Fehér zaj (részlet)

A telefon csörgésére ébredek, sokáig keresem

felülve az ágyban. Hol vagyok – ezt majdnem

tőled is megkérdem, amikor felveszem, és

megismerem a hangod. Egyébként alig értem,

mit mondasz, halk és ócska ez a telefon

(annak idején erről akartam megüzenni, hogy

szeretném, ha meghalnál – nem volt rajta pénz).

Elhallgatlak, bármit is mondasz, a készülék miatt

szerelmes suttogásnak hallatszik, ettől fölébredek.

Azt hiszem, csak csevegni próbálsz egyébként

– sok tét nélküli kedvesség, nekem ez sose ment,

én nem vagyok kedves (csak néha blöffölök).

Az egyik szemem állandóan nevet. Az egyik szemem már megtanulta, hogy értékelni kell, ami van, mert sokezerszer lehetne rosszabb. Szerencsés vagyok, mert nincsen lényegi problémám. Tudom, tudom, fogjam be.
A másik szemem sír. Azért, mert mindkét szemem annyira szeret, és én lennék a legboldogabb ember a földön, ha mindenkit szerethetnék, ha bárkit megölelhetnék, pokolba a feltételekkel, akár azzal - csak hadd öleljek.
Néha nehéz végigmenni az utcán. Csak úgy elmenekülnék, vagy belerúgnék minden harmadik emberbe, azt kívánom, bár meghalnának. (Neki ilyet sosem kívántam. Csak hogy bár ne dobogna a szíve. És bár kifolyna a szeme. Van különbség.) Szóval érzem a fehér zajt, a fejemben állandóan hasogat, már hogy is csitulna, mikor annyi mindent kellett volna még csinálni. És annyi világot meg kéne még váltani.
A szerelmeimet akarom, az összes elgörbültet, ide, sorban, egyesével.