Szünet van. Még mindig nem hiszem el. Még ki kell aludnom magam, hogy úgy érezzem, mintha. De az eszem, a naptáram már nagyon örül, táncikál, ugrabugrál. :)
Én magam nem tudom hova tenni a hülye kis emócióimat. Az állandó szorítást, az elhanyagoltság-érzést, ugyanakkor dühös vagyok, ahányszor csak eszembe jut, hogy csinálni kéne lassan valamit. És fáradt vagyok, még mindig, úgyhogy esélytelen bármiféle értelmes tevékenység.
De érzek örömet is. És az agyam még mindig szüntelen kattog.
A szünet első napját NagyTével töltöttem, hátpersze. A rendezővel meg színpadosokkal. Elmentünk fellépni, idősek otthonába. A darab gyengén sikerült, de nem is az volt a lényeg, hanem az öröm, amit utána láttunk a mamákpapák arcán. Eszméletlen aranyosak voltak, annyira jó látni, hogy átlag nyolcvanötösök így örülnek nekünk, egyáltalán nem zsémbesek, besavanyodottak. Ajándékot is kaptunk, nyakláncot, gipszszívet, őszi termésképet, ez utóbbit már ki is tettem a falamra, mert csodás emlék. :)
Nem rázott meg - valaminek a végét látni. Ezek a nénik annyi mindent megéltek! Volt hatvanhét éve házas (az övé volt az a bizonyos húszéves kori fotó, nagyon szép lány volt :)), vak, tapogatós néni, mackóval alvós, kicsi-nagyhangú, "bombanő". És mind örültek a látogatásnak, nem voltunk betolakodók, "a mai fiatalok". Ez engem lelkesít. :)
Nem kevésbé, hogy holnap alszom. Talán, mert lehet, hogy állatkertbe megyek. ^^
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése