Iskolatörténeti játék

Megvolt a bemutató, megvolt az egész napos előadáslánc. Tegnap a premier és ma még négy. Volt, aki háromszor, négyszer látta a darabot. Tetszett nekik, ami tök jó. Az kevésbé, hogy én még mindig nem tudok érte rajongani - nem nőtt úgy a szívemhez, ahogy kellene egy ilyen darabnak, ami ennyi koncentrált próbával járt. Gyorstalpaló volt, így fogalmaztuk meg. Ez egyáltalán nem látszott, mondták. Az öregdiákok azt hitték, hónapokig gyúrtuk, a társaság is válogatott. Nos, szerintem kimondottan szedett-vetett, az előadások közül meg egyiket sem éreztem úgy igazán jónak. A reakciókat imádtam, a közönség nevetéseit, a végén azt a pillanatot, amikor tudom, elértük a hatást. De mégsem az enyém ez a darab.

Iskolatörténeti játék. Ez lesz a címe, így utólag, mert még elő fogjuk adni. Az iskola 450 éves, az épület maga 100, erre csináltak múzeumot, mi pedig annak avatásaként egy darabot, értelemszerűen.
De ez nem az én darabom volt. Én ennél nagyobbat szeretnék, vagy semmit. A Majom a ketrecbennél tényleg éreztem, hogy megállt a levegő. Annál többen sírtak is, a próbákon mi magunk is, emlékszem a táborra. Az egy csodás élmény volt, mert mind egy emberként örültünk. Ez most nem volt meg. De egy kicsit talán mégis összébb hozott minket. Én túl jó csapatban kezdtem, ezért nagyok most az elvárásaim. És túl jó szerepeket kaptam - ezért utálom most, hogy végignarráltam az egészet.

Szóval nem vagyok igazi színész - de ezt már nagyon rég nem is merem állítani. Most ezt kellett megoldani. Tapasztalatnak jó volt, később pedig úgyis lesznek lehetőségek. Lenniük kell. ^^

Figyeled az optimizmust? ^^