Ez itt a bökkenő

"Hamlet vagyok, Dánia királya."

Megértük az ötödik előadásunkat. Fontos diákszínjátszó verseny volt, mi kezdtük - ennélfogva többen nyilatkoztunk tévének, rádiónk, voltunk a híradóban és elvileg felvétel is készült rólunk. Majd kiderül.
Szeretem ezt a darabot. Nemcsak azért, mert ez valószínűleg az utolsó, hanem mert izgalmas, és kihívás volt megcsinálni. Minden egyes bemutató is kihívás egy kicsit.
Fantasztikus emberekkel játszhatok, két ütős, velős jelenet (hadd jegyezzem meg, hogy két fantasztikus legénnyel :)) jutott nekem, meghalhatok a színpadon, lehetek fehérneműben, lehetek zugivó (bizony, igazi bort ittam az előadáson, pedig nem akartam, úgy kellett erőszakolni - nem :D), lehet veszekedni, kiakadni, hozom magamat és hozom azt, aki egyáltalán nem vagyok.
Az előadások után még sokáig érezzük a hatást. És általában a közönség is, és ez nagyon jó. Szeretjük összetörni a közönségünket. (Említettem már, hogy káromkodunk is?) Van, akinek zsibbad a lába, a csuklójáról őrülten tépi le a celluxot, van, aki mindig újravarr néhány gombot az ingjére. Van, aki egyszerre tizenöt C-vitamint vesz be, van, akit megrontottunk és van, akit egyelőre igyekeztünk megkímélni a romlástól. És van, aki megőrül és vagyok én, aki ebben segít neki. És akire kihat az őrülete. És aztán görcsben van a gyomrom és zihálok, mikor nyilatkozom a rádiónak, mert annyira jó, amikor egymástól függünk a színpadon. Az ő őrülete és az én félelmem - egymást rántják előre, több-kevesebb sikerrel. De ha én érzem a hatást, más is érzi, nem?
A munka során volt undor, zavar, nehézség, bizalom, hempergés, nevetés, gyomorgörcs, siker, sikerélmény, kihívás, öröm, katarzis.
És most úgy beszélek róla, mintha el kellene tőle búcsúznom. Pedig három, de ha nem is, legalább két előadást még ennek a darabnak meg kell érnie. Mert fantasztikus. És mert imádjuk, mindannyian.