Avarice

Melankolikus, gyönyörű zenéket hallgatok, most apropó nélkül.
Elolvastam egy csomó verset és másfelet meg is írtam. Nagyon kedvelem Ladányi Mihályt.
És annyi költő van, különben is. Sokmillió zseni és ezerszer annyi suttyó, de nem baj, illetve ma nem baj. Holnap majd jobban fáj.
Nagyon fáradt vagyok. Egyre jobban félek, pánikolok, még mindig én vagyok az, akitől meg kell óvni, aki leveti magát a padlóra kora délután, felkel, énekel, elfogadja azt a cigarettát, kipattintja, mert azt szereti, pedig tudja, hogy nem szabadna, mert így sem tud énekelni, pedig kellene, mert már mindjárt kezdődik a banzáj.
Nagyon hálás vagyok annak, aki megment. Egy percre, egy órára, a csúcstartó most három nap, azt hiszem. (És szinte biztos vagyok benne, hogy nem jön többször, ez némi csalódást is okoz, persze. De beleroppanni nem fogok, ne féljetek.)
Néha olyan szívesen elbőgném magam, csak úgy mindenki előtt. Legyintenék, hogy semmi baj, talán tényleg nincs is semmi baj, csak simán jó lenne nem erősnek lenni. Mindenkinek jogában áll kiborulni.
És egyébként nagyon szívesen meghallgatok másokat. Annyira érdekelne néhány fej! De nem kérdezek rá, mintha nem állna jogomban. Hallgatnám, fognám a kezét, kávét is főznék, vagy kerítenék, teljesen mindegy. És nem azért, hogy később bárki felelős legyen, hanem mert engem a fej érdekel, neki meg jó kiadni magából.

A csalódást meséltem már? Nem baj.
Ennyit arról, hogy szeretjük egymást és lelki társak vagyunk.
Mindenkinek azzal teszek a legtöbbet, ha néhány üzenetre nem válaszolok.
Na, például emiatt kedvem lenne sírni. (Majd ha senki nem lát, mert így is, úgy is szánalmas, valahol.)
(Látjátok, erről beszéltem.)