Before midnight

Nehezen írok most, mert ezekre az élményekre - szavak nincsenek. Annyira vegyes volt, mikor odamentem. Rágódtam, unatkoztam, elvonultam, füstbe burkolóztam, billiárdoztam, dartsoztam - ezek közül persze egyiket sem kell komolyan venni. Kellett ez, kis pause még, mielőtt beindul. Mielőtt öleltem-csókoltam-hozzábújtam ajj, nagyon jól esett, nagyon hiányzott már.

És a koncert, az egyetlen kóruspróba előtte, izgalmas dalok gyors memorizálása, szopránná avanzsálás. (Itthon megrögzött alt vagyok, azt is megfejtettük, miért: tenornak nem vagyok elég férfias.) Életed legmagasabb hangja a B, és neked C-t kell kiénekelned, nem probléma. Extázis, mikor kijön. És a dallamok, és belemerülni a kottába, majd elveszni a sötétben. Nézni a tömérdek arctalan fejecskét, ahogy figyelik a karmester. Jaj, azt a fazont, ha nem lenne, ki kéne találni! És szünetben kártyázni az öltözőben, kettőből két kört megnyerni, örülni a fejemnek. Fél tizenkettőkor még színpadon állni, ráadást nézni. Csoda volt. A vastapsot elnyelte az aréna.
És vasárnap is mellette ébredni, a pályaudvaron pedig boldogan integetni. Könnyezni. Nem azért, mert hiányozni fog, most nem, hiszen tudom, hogy mindjárt újra jön, most aztán tudom, mert ez már a történelemben is létszükség volt. De könnyezni, mert ezt a csodát mindig labilis érzelmi állapot követi, és ha a pályaudvaron nekem jön egy vak, nem tudok nem a Notre Dame-ra gondolni.
Ezekért a hétvégékért szeretek élni, úgy igazán. Most éltem. ^^