Néha csak ki kell jönnie. Néha minden pokoli. Nem vagyunk büszkék rá, de egyedül iszunk, könnyeket fojtunk abba, amit a szekrényben találunk, a két tartalék doboz cigaretta mögött, feltépjük az ablakot, elszívunk egy szálat, aztán még egyet. Ettől persze nem lesz jobb, de mindent megtettünk.
Aztán meg jobb. Félünk, persze, hogy mi lesz, ha a következő két másodpercben visszacsúszunk, mint nyáron a kamikaze csúszdán, újra a pokolban ücsörgünk, se jobbra, se balra nem látjuk a kiutat. Szóval vannak ezek az instabilan jó napok.
Olyan is van, amikor a délelőtt jó. Aztán a délután mindenhogy rémes, és csak egyre rosszabb lesz.
De ha van, aki csak meghallgat, ha nem is mond semmit, csak elmondhatod neki, akkor máris jobb egy kicsit.
Hiányzott egy ilyen lelkizés. Egymás vigasztalása, olyan, mint egy mérleghinta: hétfőn én vagyok szarul, aztán keddre jobban leszek, te vagy a soros, hogy kiborulj, holnap megint cserélünk...
Azt vigasztaltam órákig, akiről azt hittem, hogy nem kell. Aki a legoptimistábbnak tűnik mindannyiunk közül. És aztán nem az ríkatott meg, nem annak a vállára borultam, akiről gondoltam volna.
Szóval, vannak ezek a pokoli napok, van, amikor simán csak minden szar, de aztán jön egy ilyen összeborulás, amikor már nem is tudod, hogy miért sírsz, aztán meghallgatsz egy nagyon szomorú, nagyon igaz dalt és egy kicsit jobban leszel. És félsz holnaptól, de legalább tudod, hogy a félelem az, ami megöl, nem pedig a holnap.
A cigarettát kivéve nagyon érzem ezt az írásodat :) Én is vagyok néha így, amikor minden olyan reménytelennek tűnik, vagy hiába próbálsz meg tenni azért, hogy minden sikerüljön, a világ összeesküszik ellened és minden balul sül el.
VálaszTörlésÉs milyen jó, amikor van valaki, aki ezt megérti és ott van melletted hogy támogasson, hogy nehogy hülyeséget csinálj...! Az ilyen emberek szárny nélküli angyalok, akik nélkül elvesznénk - értük érdemes mindig talpra állni :)